22.fejezet

-Moszkva??-kérdezte meglepetten.-Miért pont Moszkva?
-Bia nagyon szereti Moszkvát. Mindig is a hidegebb időjárást kedvelte, illetve nagyon régóta szerette volna élőben is látni a Kreml-t. Másra nem tudok gondolni.
-És most mit akarsz tenni? Moszkvába repülni?
-Nem. Kell lennie valamilyen nyomnak, vagy bárminek, amivel támpontot ad, hogy hol lehet. Csak egyenlőre nem tudom még, hogy hol keressem.
-Akkor sok sikert. Bocs, de most nekem mennem kell gitár órámra.-áll fel ezekkel a szavakkal.
-Oké. Persze, menj csak. Mindent köszönök. Azt hiszen te vagy az egyetlen, aki még mellettem áll.
Biccentett egyet a fejével majd elment.
Izgatott voltam már nagyon a szüleimmel való beszélgetés gondolata miatt , így minél előbb le akartam tudni.
Siettem a hazafelé vezető úton. Mikor beléptem a házunkba, még csak apa volt itthon. Láttam rajta, hogy nagyon mérges, először azt hittem, hogy valamilyen munka van az ügyben. Ám aztán odajött hozzám, nem szólt egy szót sem csak az arcom elé nyújtott egy lapot. Ó, igen. Tehát abból a papírból, -amit az igazgató is hasonló mozdulatokkal mutatott meg nekem- több példány is van. Az egyik éppen édesapám kezében volt,
-Igen tudom.-szóltam halkan.
-Mikor megláttam nagyon dühös lettem!-kezdte- Aztán gondolkodtam és tudom, hogy sosem tennél olyat ami miatt kicsapnának. Mindig is jól tanultál, jól is viselkedtél, tehát halljam, mi az oka ennek a papírnak?-megfogta a kezem és leültünk a nappaliban a kanapéra.
Elmeséltem az egész történetet töviről-hegyire, semmi részletet nem hagytam ki.
Apa bízott bennem. Elhitt nekem mindent. Azt mondta támogat mindenben.
-Azt ugye tudod, hogy nem mehetsz Moszkvába?-kérdezte, miután végighallgatott.
-Persze, nem is akarok. Kell lennie valami nyomnak, ami segít nekem, hogy megtaláljam.
Ekkor hazaért anya is. Jó volt úgy beszélni, hogy tudtam kettő az egy ellen-nel indítunk.  Tehát mi ketten apával, velünk szemben pedig anya.
Apával felváltva meséltük el a történteket. Ő nem tűnt olyan bizalmasnak, mint apa. Sok kételye volt... De mindent megmagyaráztunk.
-És mi lesz az iskolával kicsim?-kérdezte aggódva.
-Kirúgtak..-kezdtem beszélni, de ő közbevágott.
-Igen, ezzel tisztában vagyok, de tovább?
-Tudom. Ebbe az iskolába már esélytelen, hogy visszamenjek. Egyrészt mert kirúgtak.. meg már senkivel se lenne olyan a kapcsolatom, mint amilyen ezelőtt volt.
-Bia ezt előre kitervelte, direkt csinálta vajon, vagy puszta véletlen, hogy az ő cselekedetével az egész iskolai életedet és a baráti kapcsolataidat tönkretette?
-Ezek nem voltak barátságok... Az igazi barátok nem hittek volna holmi szóbeszédnek.
Csönd honolt a szobában. Valószínűleg mind a ketten egyetértettek velem.
-Nos én felmegyek a szobámba.-mondtam, majd így is tettem.
A következő egy órában olvastam egy nagyon izgalmas könyvet, ami teljesen elterelte figyelmemet a mai napról. Közben zenét hallgattam, mert az mindig segít és minden bajra gyógyír. Ekkor jött be gyors léptekkel édesanyám...

Anya: Mióta csak hazajöttem a lányomon jár az agyam. Mindig nagyon büszkék voltunk rá, hisz minden okunk meg volt rá. Egyedül az az egy múltbéli hibája van, de azt már nem lehet jóvá tenni. Én bízok benne, hogy tényleg nincs semmi köze ehhez a dologhoz, nem ilyennek ismerem én őt. Bár a barátnőjéről, Biáról sem gondoltam volna ezt..
Fárasztó napom volt.. Semmi kedvem nem volt se elmosogatni a koszos edényeket, se mosni a piszkos ruhákat. Ám később végül csak vettem erőt magamon. Utána kezembe vettem pihenés képpen kedvenc magazinomat, mikor egy cikknél figyelmes lettem valamire. "Nagyvárosi látogatóban" című cikkben éppen Moszkvát mutatták be. Tova lapoztam volna, ám észrevettem egy kis papírt két lap között a moszkvai cikknél. Össze volt hajtogatva, rajta egy különleges ábra..
                                   K
Talán kis k betűt ábrázolt vagy egy r-et legbelül.
Széthajtogattam a díszes betűvel ellátott lapot.

              „Figyeld e helyet merre jársz, itt utamban megtalálsz!”

Egyből felmentem Kitti szobájába, tudtam, hogy valamilyen ilyen jelre várt ő!

Anya bejött a szobámba csak annyit, mondott, hogy újságban találta egy moszkvai cikknél.
Egyetlen egy mondtad szerepelt rajta, mégis beigazolta feltevésemet. Gyanúm nem volt alaptalan: Moszkvában kell lennie.
"Figyeld-e helyet merre jársz"- úgy gondolom itt a moszkvai cikkre utal. Anya itt járt az újságban, erre a helyre gondol, hogy figyeljünk rá!
"itt utamban megtalálsz!"-ez meg tényleg egyértelmű! Felhívta figyelmünket a városra, a mondat első részében, majd a másodikban pedig tudtunkra adja, hogy itt őt megtaláljuk.
Anyával együtt elemeztük a mondatot, bár mindkettőnknek nyilvánvaló volt a burkolt jelentés.
Ezt az üzenetet nekünk hagyta, nemcsak nekem, hanem szüleimnek is. Miért tőlünk várja, hogy a keresésére induljunk? Miért nem a szüleit kérte meg erre a feladatra? De egyáltalán mi oka volt arra, hogy egyedül elinduljon a messziségbe? Ha egyáltalán egyedül volt..

21.rész

Minél előbb szabadulni szerettem volna iskolámból, ezért megkértem Zsombit, hogy minél hamarabb induljunk el. Nem mentünk messzire csak az iskolánk mögötti játszira. Régi, megszokott helye volt ez az osztályomnak, tanítás után sokszor idejöttünk, mielőtt még hazamentünk volna. Valószínűleg sosem jövök már ide az osztályommal. Leültünk egy padra, és elmeséltem neki mindent.
Szerencsére ő megértett és bízott bennem, talán ő volt az egyetlen. Történetem elregélése után csönd következett, majd egy kérdéssel folytattam:
-Nos?! Szerinted mit kéne tennem?-kérdőn felvontam egyik szemöldökömet.
-Az iskolával , Biával vagy a szüleiddel kapcsolatban?
-Mindegyiket meg kellene oldanom, de a szüleimmel való viszonyom megromlása bánt a legjobban.-feleltem.
-Akkor arra találjunk megoldást elsőként. Szerintem egyszerűen ülj le velük beszélgetni. Ez egy nagyon régi dolog, amin összevesztetek. Nem hiszem, hogy ennyi év után csak most merült volna fel bennük a rossz gondolat.-fejtette ki véleményét.
-Azt mondod ennyi elég lesz?
-Talán. Mást úgysem tudsz tenni. Ők a szüleid, a családod... Ebből a Biás ügyből mennyit tudnak?
-Nem sok mindent.. Amióta összevesztem anyával, konkrétan semmit sem beszéltem velük,
-Ez így nagyon nem jó. Figyelj beszélj velük a lehető legőszintébben!
-Rendben. Megpróbálom, remélem ennyi elég lesz, mert mást tényleg nem nagyon tudok tenni.-fogadtam meg barátom tanácsát.- Az iskolával mit csináljak? Ma megtudják, hogy kirúgtak, iszonyat mérgesek lesznek és újra össze fogunk veszni. A baj még az lesz, hogy meg is fogom őket érteni. Szegényeknek van egy lányuk, aki a testvére halálért felelős, majd egy rablást is rágyanúsítanak, ezután kirúgják az iskolájából. Én sem ilyen gyereket szeretnék magamnak,
-Ezt nem így kell felfogni. Én bízok benne, hogy sikerült. Tudod mindig is úgy gondoltam, hogy az ember életében minden rosszat egy jó követi, majd megint egy rossz, utána egy jó és így tovább. Egy megállíthatatlan körforgásban. Számításaim szerint ezek után jó fog következni!-nevetett fel.
Én csak egy magamra erőltetett mosollyal az arcomon bólintottam.
-Biával mi a helyzet?-kérdezte.-Ötleted sincsen, hogy merre lehet vagy, hogy éppen mi oka volt a rablásra?
-Nem tudom. Sokat gondolkoztam rajta persze, de megoldásra sosem jutottam. Biáék elég gazdag család, nem gondolnám, hogy ha bármire szüksége lett volna, azt ne adták volna meg neki a szülei.
-Igen. Ez igaz.-értett velem egyet.
-Van egy ötletem, hogy hol lehet, de nos.... talán nevetni fogsz...-mondtam félve.
-Mondd!
-Moszkva.

ღKöszönetnyilvánításღ

Kedves olvasók!

A mai napon közzétételre került a blogom 20. része is, a megtekintések száma pedig szépen napról-napra növekedett. Már elérte az 1000 megtekintést is, aminek nagyon örültem és köszönöm minden olvasómnak! Magyarországon kívül a blogom megtekintésre került többek között: az Egyesült Államokban, Romániában, Szerbiában, Németországban, Szlovákiában, Lengyel- és Franciaországban, Venezuelában én Indonéziában is.
A szép számok alkalmával a blogom nemsokára új designt fog kapni, ami remélem mindenkinek tetszeni fog.
Egyetlen kérésem lenne Hozzátok. Azokat akik rendszeresen olvassák a blogomat, illetve teszik
nekik a történetem, arra kérném meg, hogy ez alatt a bejegyzésem alatt egy kommentben jelezze nekem, hogy érdemes-e folytatni az írást.
Köszönöm az eddigieket és bízok benne, hogy van pár rendszeres olvasóm.

                                                        Hamecz Flóra, a blog írója                                                

20.rész

Fülsüketítő sípolásra ébredtem. Az ébresztőórám jelzett.
Mindent csak álmodtam. Mikor magamhoz tértem és felfogtam, hogy amit álmodtam az nem a valóság volt, megkönnyebbültem. Ha tudom milyen lesz a valóság, örültem volna, hogy ilyen könnyen megúsztam az iskolai látogatást.
Egyszerűen, átlagosan öltöztem fel, ahogyan szoktam. Miközben az iskolám felé ballagtam eltűnődtem azon, vajon tényleg olyan lesz-e szeretett magyartanárom, mint ahogy megálmodtam!?
Eszembe jutott, hogy 2 héttel ezelőtt mennyivel egyszerűbb életem volt. Akkor nem idegeskedtem más miatt, csak a dolgozataim miatt. Sosem gondoltam volna, hogy 2 hét is elég ahhoz, hogy fenekestül felforgassa az életemet.
Az udvarra belépve természetesen mindenki megnézett. Suttogtak, össze-össze néztek a diákok, melyekre próbáltam nem figyelni, de ez elég nehéz volt. Az épületbe beérve, a portás is hosszasan megnézett, majd így szólt:
-Te vagy az a könyves rabló?-nézett rám nagy, tágra nyílt szemeivel.
-Elsőként nem vagyok rabló, azért jöttem, hogy tisztázzam magam. Má..-folytattam volna, de közbevágott.
-Nem a gyanúsítottak szokták tisztázni magukat?-kérdezte, bár nem tudom, hogy a kérdést nekem vagy magának intézte.
-Igen, ebben igaza van. Jól látja a helyzetet, azért jöttem hogy tisztázzam magam. -ismételtem meg magam- Viszont mire értette, hogy könyves?
Most rajta volt a sor, hogy válaszoljon.
-A rablás napján, maga volt az aki, úgy szökött ki az iskolából, hogy azt hazudta nekem, épp csak kiszalad az édesanyjához egy könyvért. Hm, én nem felejtek ám!
-Oh, igen rémlik már. Viszont most mennem kell, tudja tisztáznom magam.
-Persze, persze. De tudja én nem felejtek!
-Tudom én, hogyne.-ráhagytam a dolgot, bár azt sem értettem vajon miért volt nekem az a tény olyan fontos, hogy ő nem felejt?
Nem is érdekelt már se a portás, se a sok lenéző tekintet. Gyorsan, kihúzott háttal lépdeltem az igazgatóiroda felé.
Nem is haboztam sokáig, benyitottam abban bízva, hogy minél hamarabb szabadulok ebből, a számomra nagyon nyomasztó épületből.
-Jó reggelt kívánok Igazgató Úr!-köszöntem, mihelyt beléptem a szobába.
-Oh Fehér kisasszony! Már vártuk Önt! Foglaljon helyet és gyorsan mondja amit akar.-fogadott
"kedvesen".
-Tudom, rengeteg pletyka kering rólam a rablással kapcsolatban...-kezdtem bele mondandómba, majd elmeséltem a történteket az én szemszögemből.
-Rendben. Tegyük fel, hogy hiszek magának. Viszont nézze csak ezt!-mondta, majd előhúzott egy lapot asztalának egyik fiókjából, majd kezembe adta.
Gyorsan átfutottam a szöveget, és igen sajnos ez az volt amire gondoltam. Kirúgtak. Az oknak pedig "Törvények ellen tanúsított, iskolán kívüli cselekedet"-et jelölték meg...
Ez vagyok én. Akit napokkal ezelőtt még a tanárok kedveltek, akinek sok barátja volt, akiről jó véleménnyel voltak az emberek. Egyetlenegy tett miatt, (amihez semmi közöm nem volt) felborult a szépen kialakított életem. Az iskolámban már volt egy kiharcolt és kiérdemelt posztom. Az hogy, szinte az egész iskolám ismert, sok jó barátom és haverom volt. Ha valaki rendezett egy bulit, akkor én mindig hivatalos voltam, többen is mondták, hogy nincs jó buli nélkülem. Jól is tanultam, emiatt a tanárok nagy része is kedvelt, sosem voltam utált diák, akit mindig feleltettek, vagy hasonlók. Szerettem az életemet. Mindenem megvolt. Egyedül testvérem hiánya nyomta mindig a szívemet, de úgy gondoltam mindenki életében előbb vagy utóbb felüti fejét egy fekete folt, ami miatt nem lehet hibátlan és tökéletes élete. Nekem ez volt a fekete foltom. Sokan irigyeltek, mert, szerintük nekem milyen jó és én mindent megkapok. Talán kívülről ez így is látszott, de én legbelül rengeteget szenvedtem. Általában az emberek olyan lánynak ismernek engem, akit nem érdekelnek a negatív vélemények és nagyon laza. Közben minden egyes bántás mélyen a szívembe hatolt. Sosem volt igazán nyugtom, mert ahány barátom volt, annyi utálkozó is társult hozzá. Nekik sosem feleltem meg, mindig találtak valamilyen kivetnivalót bennem. De egy idő után már nem érdekelt. Nem olyan régen jött el ez a pont és erre tessék, minden ami már valóra vált, egy perc alatt romokba dőlt!
Kirúgtak az eddig imádott iskolámból, javarészt az összes barátomat elvesztettem. Régen azt hittem bármikor számíthatok rájuk, de sajnos kiderült, hogy ez nem így van.
Kifele jövet az iskolámból odajött hozzám az általános óta legjobb haverom, Zsombi, akivel tényleg nagyon régóta megbíztunk egymásban. Ő nekem simán felért egy igazi barátnővel. Mivel elég sokat voltunk együtt, rengetegen rosszat gondoltak rólunk, hogy mi nem csak barátok vagyunk. Persze, itt volt az utálkozóimnak egy nagyon jó kifogásolható oldalam.
Amikor megláttam először nem is tudtam, mit gondoljak. Felmerült bennem az a szívet melengető érzés, hogy talán ő még kiáll mellettem és hisz nekem, de közben ott motoszkált a fejemben a sokkal lehetségesebb eset is, hogy már ő is utál.
Szemben álltunk egymással, körülbelül 1 méternyire, majd mikor láttam mosolyának első jeleit, megkönnyebbültem. Hosszasan megöleltem. Annyira jó volt végre valakitől szeretetet kapni,,,

19.rész

Új nap virradt, reggel volt, gyomorgörcs a hasamban. Nagyon nem akartam ma suliba menni, de muszáj volt megtennem.
A sulihoz közeledve egyre több ismerőssel találkoztam. Mindenkire ráköszöntem, de ők nem fogadták és nem viszonozták ezt.
Az iskolában pedig éreztem magamon a sok lenéző pillantást. Nem terveztem, hogy órákra bemegyek, így nem is hoztam magammal iskolatáskát. Gondolom a pletykák miatt sokan azt hitték, hogy az elbocsájtó papíromért jöttem, vagy valami hasonlóért.
Utam egyből az igazgatói irodához vezetett. Ahogy megláttak a tanárok összesúgtak és csak elmentek mellettem. Az igazgatóhelyettes egyből beengedett.
Igazgató urunk, Sándor bá' nem lepődött meg, hogy eljöttem, bár megjegyezte, hogy ezek után nem nézte volna ki belőlem és igazán dicséretes, hogy volt képem idejönni.
-Tudom mik terjedtek az iskolában. Hallottam mindent Biankáról. Hallottam a velem való kombinációkat is.-kezdtem, de közbevágott.
-És? Ha most azzal jön, hogy magának semmi köze ahhoz, akkor kell egy nagyon jó indok vagy bizonyíték.
-Folytatnám, ha lehetséges...- erre ő csak bólintott.- Igen, pontosan azzal fogok jönni, amire gondolt. Tudom, tudom összerakva minden részletet eléggé hihető a történet. Nem igazán kedveznek nekem a tények. Ám, tényleg nincs semmi közöm a rabláshoz. Véletlen egybeesés, hogy pont azelőtt fél órával mentem el, mielőtt történt az eset.
-Tegyük fel hiszek magának, teljesen vakon. De ezzel kell bizonyítania is! Ki az akivel akkor volt? Ki az aki vallomást tehet arról, hogy tényleg semmi köze nincs az ügyhöz? Mert remélem tudja, hogy ez rendőrségi ügy, mégpedig fokozottan, hiszen mindketten diákok vagytok.
Ekkor villámlott belém a gondolat, hogy milyen tárgyalásokon kell majd végig mennem.
Tegnap este semmit sem beszéltem szüleimmel, csak megkérdezték, hogy ln mit tudok Biáról. Elmondtam, hogy épp annyit mint ők, se többet, se kevesebbet. Nem tudom hittek-e nekem.
-Igen, tudom mi vár rám, és vállalok mindent. Lesz tanúm is!-mondtam határozottan.
-Lesz vagy van? Mert a szemtanút nem csak úgy keresni, majd találni kell. Azt vagy van, vagy nincs.-közölte nemes egyszerűséggel, azt amit már egyébként is tudtam.
-Van.
-Rendben. Majd meglátjuk mi lesz ebből, de ha kiderül, hogy mégis köze van a dologhoz...hát nem is tudom mit csinálok. Már így is rezeg a léc nálam.
-Tisztában vagyok vele.-válaszoltam.
-Rendben. Most elmehet.-ez volt hozzám az utolsó szava.
Úgyhogy köszönve kisiettem az igazgatói irodából. Éreztem, hogy valakihez még el kell mennem, ő pedig nem volt más mint a magyar tanárom. Jutka néni mindig is megértett, nem csak a tanulási, hanem a magán problémáimban is segített. Ő volt az, akihez rettegtem bemenni, de éreztem, hogy ezt muszáj meglépnem. Tehát az ő szertára felé vettem az irányt. Ott ült benn, épp dolgozatokat javítva. Teljes kétségbeeséssel köszöntem neki. Ekkor ő megfordult odaszaladt hozzám és megölelt.
-Ahj Kittikém. Hallottam mindent, de én nem hiszek neked. Mesélj el mindent!-kezdte.
-Oh, Jutka néni. Nem is tudom, hogy kezdjem. Természetesen semmi sem igaz abból, hogy bármi közöm is lenne a rabláshoz. Sajnos épp rossz időben mentem el az iskolából és emiatt belekevertek engem a dologba.-fogtam bele a mesélésbe.
-Igen, gondoltam. És most hogy érzed magad?-kérdezte fürkészve szemeimet.
-Nagyon rosszul. Most semmi sincs a rendjén, ha eddig legalább azt hittem, hogy otthon teljesen békesség és nyugalom van, akkor tévedtem, mert már ez sem igaz. Minden felborult körülöttem.-könnyezett be a szemem.
-Mi történt otthon?
-A múlt felhánytorgatása. A soha el nem múló szívfájdalom. Az örök seb.
-Értem, és ez most komolyabb mint bármikor is volt?
-Komolyabb, sajnos.-éreztem a szívemen lévő nagy súlyt.
Pár perc csönd következett. Én el voltam foglalva a saját gondolataimmal és gondjaimmal, magyar tanárom nem tudom min gondolkozott, de látszott rajta, hogy nagyon töri a fejét valamin.
-Mi az amit szeretnél, ha mindenki tudna veled kapcsolatban?-kérdezte váratlanul.
-Az igazságot.
Bólintott.
-Ha ezt el akarod érni, tenned kell érte. Tisztáznod kell magad, mindenki előtt.
-Tudom. Mindent meg fogok tenni, csak egyenlőre még nem tudom hogy.
-Még nekem sincs ötletem, viszont az állandó sajnálkozással nem megyünk sokra. Úgyhogy elmegyünk valahova, amit értékelni és szeretni fogsz, sőt egy kis időre minden gondodat el is fogod felejteni.
Ez volt a végszó. Kijöttünk az iskolából és meg sem álltunk addig a helyig, ahová tanárnőm el szeretett volna vinni.
Tényleg jól esett végre kikapcsolódni és elfelejteni a hétköznap terheit.

18.rész

Kezemben tartottam az újságot. Nagy betűvel állt a lap tetején a cikk címe: ISKOLÁNK RABLÓJÁT KERESIK! Avagy eltűnt egy lopás után Kis Bianka, iskolánk tanulója.
Elállt a lélegzetem. Gyorsan nekikezdtem a cikk olvasásához.

"Ma reggel kaptuk a hírt miszerint iskolánk tanulója Kis Bianka bűntényt követett el. Városunk egyik legforgalmasabb vásárlóüzletében, A Teátrumban fegyveresen megtámadta az egyik kiszolgálónőt."

Ledermedtem. Bia, ilyet?
A továbbiakban a cikk beszámolt arról, hogy szerencsére nem történt semmi komoly, mert éppen nem tartózkodott egy vásárló sem a helyen. A megtámadott kiszolgálónőnek sem történt semmi baja, mivel odaadta a bolt összes bevételét a támadónak. Ezután kifutott az épületből. A biztonsági kamerák felvétele alapján egy fekete, rendszám nélküli autóba szállt. A járműnek elsötétített üvege volt, így azt, hogy ki vezette azt nem tudni. Egyenlőre. A tolvaj, igaz  viselt maszkot a támadáskor, ám mire kiért a bevásárlóközpont elé, már levette azt. Ezáltal látszott Bia arca...
-Nos..? Mi közöd ehhez az egészhez?-kérdezett hirtelen Ádám, mikor végeztem a cikk elolvasásával.
-Semmi. Ez borzasztó és nem lehet igaz!
-Hmm. Tényleg semmi közöd a rablásához?-kérdezett kutató vizsgálással.
-Nem.-ráztam meg a fejem.
-Pedig mindenki azt hitte, te is benne vagy a dologban. Fura, hiszen pont ezen a napon lógtál meg te is a suliból. A dologban az is ellened játszik, hogy éppen fél órával azután történt a rablás, miután te eljöttél. Szóval érted.. Gondolom összeállt a kép. A tanárok is mind ezt gondolják és ha nem teszel valamit, simán ki is rúghatnak.
Na még csak az kéne. Belegondoltam ebbe az egészbe. Istenem. Miért pont ma kellett ennek neki kezdenem.. Sajnos én is beláttam magamban, hogy az egész történet egyben nagyon nem kedvező nekem. Megértek mindenkit, aki azt hiszi az én kezem is benne van a dologban. Valószínűleg én is hinnék ennek a cikknek. Tennem kell valamit!
-Hahó, Itt vagy még? Látom nagyon elgondolkoztál..-zavarta meg gondolatmenetemet a még mindig ott ácsorgó osztálytársam.
-Persze.. Csak. Tennem kell valamit!
-És van már ötleted?-kérdezte felhúzva fél szemöldökét, mint aki nevetségesnek tartja, hogy tudnék és bármit is tenni. Sajnos igaza is volt..
-Nem tudom. Egyenlőre nincs. Neked van? Tudnál segíteni?-kérdeztem.
-Hát. Tudod sosem voltunk valami jóban.. De valamiért hiszek neked. Belőled nem nézném ki, hogy ilyet teszel. Mondjuk Biáról sem gondoltunk volna ilyet soha. Általában a rablók nem úgy néznek ki mint Bia..Sőt, sosem. Tehát rendben. Én melletted állok.
-Köszönöm, de... Fogalmam sincs mit kéne tennem. Ha bemegyek a suliba valószínűleg mindenki lenézően fog rám nézni, és senki sem fog meghallgatni. Talán még a tanárok sem. Jól gondolom?- kérdeztem félve, már előre rettegtem a választól.
-Igen. Tényleg ez a helyzet.
-Holnap bemegyek és mindent elrendezek.-mondtam határozottan.
-Rendben. Az lesz a legjobb, ha őszinte vagy.-felelte.-Mondjuk, azt még nekem sem mondtad el, hogy akkor hol voltál ma?!
-Igaz. Tudom.
-És elmondod?-kérdezte félig felvont szemöldökkel.
-Ez egy elég komplikált dolog... Tehát olyan összeveszés-féle...
-Oké. Látom nem akarod elmondani. Csak bízni tudok benned! Na jól van Kitti, én léptem. Mondanám, hogy majd beszélünk, de sosem beszélünk, gondolom ezután sem fogunk. Meg úgyis egy perc alatt fognak terjedni a hírek a suliban, tehát tudni fogok mindenről.
-Ez igaz, mondjuk ennek nagyon nem örülök, de ez van.-értettem vele egyet, Már előre féltem a holnapi naptól. Sajnos tudom már, milyen érzés ha mindenki téged néz, és te nem tudod, vajon mit gondolhatnak rólad.-Na szia.-köszöntem el.
-Helló.-és lassan elballagott, én pedig elindultam a másik irányba.
Nem akartam mg hazamenni, ezért tettem egy nagy kerülőt. Elsétáltam a Dunáig, oda ahol homokos a partja. Levettem a cipőm és belesétáltam a szélébe.
Visszagondoltam a régebbi évekre az osztályban. Sokkal jobb volt még akkor minden. Rendben voltak a dolgaim. Nem került ennyire előtérbe az én korábbi óriási vétkem, és emiatt nem bántott meg még sosem anyukám. Belegondoltam már ezerszer az ő helyébe. Látni, hogy elütik az egyik lányát és ez pont a másik gyermeke hibájából... Tudom, hogy ez már visszacsinálhatatlan és szinte már megbocsájthatatlan. Talán én is ilyeneket vágtam volna a vétkes lányom fejéhez, de ekkor eszembe jut az én sorsom is. Nem akartam, kicsi voltam! Imádtam a tesómat és sosem tettem volna ilyet vele, és senkivel sem. Nem tudtam felmérni a helyzetet, azt, hogy milyen veszélyes volt ott. Viszont nem tudom mi lesz abból, ha minden egyes nap ezen rágom magam.
Eszembe jutott, nem is tudom honnan, egy régi barátnőm. Még az oviból ismertük egymást. Nikolettnek hívták, mi csak Nikónak. Az óvoda után még vagy 5-6 évig tartottuk a kapcsolatot. Már nem, semmi összeveszésünk nem volt, egyszerűen eltávolodtunk egymástól. Rossz az ilyen, de legalább csendben és békében váltunk el. Néha látom a profilján, hogy hol jár, meg mi történik vele.
Tehát miután külön suliba kerülünk sokat hallottam róla. Az osztály egyik legjobb fej lánya volt. Úgy hallottam.. Mindenki szerette. Rengeteg barátnője és haverja volt.  Minden hétvégén volt programja.
Amikor ezektől a dolgoktól nagyon beképzelt lett, az osztálya megutálta. Senki sem foglalkozott vele, egyedül maradt. Ekkor éreztem hasonlót mint most. A lehangoltságot és az elveszettséget.
Akár csak most.

17.rész

Ahogy beléptem a szobába az fogadott amit vártam. A nagy semmi. Nagyrészt csak üres bútorok álltak benne. Ruháinak nagy részét elvitte. (Illetve abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy ő vitte el. De mint ez később kiderült, nem ő volt. És ez így nagyon nem volt rendben.)
A szobájában nyomasztó volt a csönd és az üresség. Közben meghallottam, hogy Tibi közeledik. Éppen indultam volna kifelé mikor ő is belépett a szobába. Már az elején feltűnt nekem, hogy hogyan lehet ennyire nyugodt mikor a lánya eltűnt!!! De ez most annyira nem érdekelt. A saját ötleteimen kattogott az agyam. Az első lépést már megtettem: azt hogy ide eljöttem. Ezt akartam látni. Ezt az ürességet. Így legalább az első gondolatom beigazolódott. Mégpedig az, hogy tényleg akarattal és szándékkal ment el.
-Tudtam, hogy el fogsz még egyszer jönni.- szólalt meg elsőnek érkezésem óta Tibi.
-Honnan?-kérdeztem.
-Csak megérzés. Mit fogsz ezután tenni?-kérdezte ő még mindig nagyon nyugodtan. És ez nagyon riasztó volt számomra. Milyen apa ő?!
-Megkeresem.-válaszoltam szerintem a lehető legésszerűbben. Hiszem mi mást tehettem volna.-És maga?
-Megvárom. Úgyis hazajön., nem buta lány ő. És egy barátság miatt nem teheti magát ennyire tönkre. Nem érdemli meg.-nézett rám lenézően.
-Tudja mik történtek?-kérdeztem hanyagul.
-Persze. Elárultad. Őszintén szólva sosem bírtalak... Az én lányom sokkal különb nálad. Mondjuk azért az egy jó pont, hogy ide merted tolni a képed. Le a kalappal..-nézett rám megalázóan.
Én meg csak álltam ott totál megsemmisülve... Nem hittem a fülemnek. Én elárultam őt? Ez milyen hazugság? Bia megint nem mondott igazat...
-Ez nem így van! De nem is akarom tudni az ő verzióját. Csak egyben bízom: egyszer, valamikor mindenki tisztán fog látni.
Ezzel kiviharzottam a szobából és onnan pedig a nappalin át meg sem álltam az utcáig.
Gondolkoztam mit kéne tennem. Aztán úgy döntöttem ennem kell valamit. Így a közeli pizzázóba ugrottam be. Egyáltalán nem voltam éhes, de muszáj volt valamit bekapnom.
Mikor mentem ki a boltból belebotlottam sajnos egy osztálytársamba. Akit nagyon, nagyon nem bírok. Ádám volt az.
-Szia Ádám.-köszöntem neki.
-Jééé téged is látni? Azt hittem te már totál eltűntél. Örültem is. Erre most beléd botlok. Nem, egyébként nagyon örülök, hogy látlak.- szívélyesen köszöntött ő is.. csak a saját módján.
-Kösz.. Gondolom mennyire örülhetsz..
-Ó, igen nagyon! De miért lógtál meg ma a suliból? Valami buli? Pasi-ügy?-faggatózott-Bár ha jobban belegondolok valószínűleg egyik sem..
-Mibe gondolsz bele?-kezdett érdekes lenni a téma.
-Te és Bia éppen egy napon hiányoztok? Hm. Kicsit sem különös, Ugyan már! Már mindenki tudja. Te is benne voltál a dologban gondolom...
-Miben voltam benne? Ádám egy szót sem értek abból, amit mondasz.-ekkor már nagyon ideges voltam rá. Egyrészt nem tudtam miről beszél, a másik meg, eleve nem volt kedvem vele cseverészni.
-Ugyan már Kitti! Ne add a hülyét. Úgysem veszi be senki... Mindenki olvasta vagy látta a tv-ben a híreket. Sőt a sulilapban is megjelent a sztoritok. Várj megmutatom.
Ekkor elkezdett kotorászni a táskájában míg elővett egy kissé megviselt prospektust. Ó, igen ez volt a mi iskolaújságunk. Ellapozott a 6.oldalra. Elém rakta és ott volt a cikkünk...
Összeomlott bennem minden...

16.rész

Visszafeküdtem az ágyamra. Meredtem a sötétbe, hallgattam az eső halk kopogásait.
Sosem gondoltam volna, hogy a saját édesanyám ilyeneket fog hozzám vágni. Bárki mondta volna nem fájt volna ennyire.
Annyi minden kavargott az agyamban. Kezdve Biával. Ki tudja hol lehet most, mit csinál. Az agyamat nem érdekelte mi van vele, de az érzéseim nem ezt diktálták. Ha belegondolok mennyi mindenen mentünk együtt keresztül, mennyi éven át. Geri csak egy fiú... aki közénk állt... igaz akaratán kívül... Bia még mindig fontosabb volt számomra, mint Geri.
Eddig próbáltam könnyeimet visszatartani, de már feladtam. Kigördült szememből az első csepp könny. Majd még egy.. még egy. Az első könnycseppet mindig száz követi.

Úgy éreztem tennem kell valamit érte. Nem tudtam merre kerestem, merre kellene elindulnom. 

Felkaptam hát a bőrkabátomat, zsebembe dugtam a fülhallgatómat. Gondoltam úgysem érdekli anyát hova megyek. De aztán mégis úgy döntöttem szólok neki. Rám nézett, mélyen a szemembe. Aztán megfordult, szó nélkül odább ment. 

A zene mindig megnyugtat. Mindig is szerettem volna dalszövegíró lenni, hiszen ha bármi bántja őket: tollat ragadnak és már születnek is jobbnál-jobb dalok. Ha nekem van valami gondom előveszem az íróasztalomba rejtett mappámat és kisebb-nagyobb lapokra leírom érzéseimet. A legelső szerelmemet is csak lapon élhettem ki. Mindent leírtam ami velünk történt. Sosem mutattam meg neki. Egyszer sem olvastam el újra. Máig ott lapul az íróasztalomban. Egyszerűen jólesett kiírni magamból azt ami mindig is nyomasztott. Sokáig gondolkoztam azon, hogy a  Rékás dolgokról is írjak-e!? Többször is elkezdtem, de mindig megakadtam. 

Így voltam ezzel most is. 

Közben elindultam az utcán. Üresek és kihaltak voltak. Persze, mindenki iskolában vagy munkában van ilyenkor. De most nem értem rá ezen gondolkozni. Most Bián volt a hangsúly. 

Épp a közelben lévő Kőszegi parkban jártam mikor bevillant egy kép, még tavalyról... 

Nagyon összeveszett valamin a szüleivel. Sajnos az apja nagyon durva sokszor hozzá, mint ahogy az anyukájával is régen. Hiszen Bia szülei elváltak. Az ok pedig nem volt más mint az, hogy az apja verte az édesanyját. A családon belüli erőszakot pedig senki nem tűrheti el. Szerencsére Biát sosem bántotta. Őt nagyon szereti, hiszen régen az előző feleségétől született egy fia, de ő meghalt. Ezek az érzések miatt félti annyira Biát. Sosem beszél róla, Biának sem. Ennyit tudunk mindannyian. 

Visszatérve. Azon a napon súlyos vitába került Bia a szüleivel. Ordibáltak, bántó dolgokat vágtak egymás fejéhez. Bia mindig is nagyon érzékeny lelkű lány volt, ahogy most is. Sokszor drámaian gondolja el a dolgokat. Ekkor az esetkor éppen azt tervezte, hogy megszökik, nem csak a szüleitől hanem az egész őt körülvevő világtól, az iskolától, a várostól és az országtól is. Úgy gondolta elköltözik valahova teljesen egyedül. Őrültségnek tartottam akkor is és most is. Viszont most éreztem, hogy megtette. Muszáj volt tudom amin egész úton gondolkoztam. 

Futásnak eredtem meg sem álltam a nem olyan régen látott házig. Méghozzá a Kis házig. Remegő ujjal nyomtam meg a csengőt. Újra az apja nyitott nekem ajtót. Mielőtt bármit is szólhatott volna én kezdtem el beszélni: 

-Nem szívességből vagy kedvből jöttem ide. Muszáj megnéznem valamit. Szabad?-léptem az ajtó mellé, mutatva fontos lenne, hogy bemenjek. 

Ő csak bólintott. Én gyorsan felszaladtam a lépcsőn, Bia szobája felé vettem az irányt. Kivágtam az ajtót. Körbenéztem és azt láttam amit vártam. Pontosabban semmit... Ami ebben az esetben talán a legjobb volt.