19.rész

Új nap virradt, reggel volt, gyomorgörcs a hasamban. Nagyon nem akartam ma suliba menni, de muszáj volt megtennem.
A sulihoz közeledve egyre több ismerőssel találkoztam. Mindenkire ráköszöntem, de ők nem fogadták és nem viszonozták ezt.
Az iskolában pedig éreztem magamon a sok lenéző pillantást. Nem terveztem, hogy órákra bemegyek, így nem is hoztam magammal iskolatáskát. Gondolom a pletykák miatt sokan azt hitték, hogy az elbocsájtó papíromért jöttem, vagy valami hasonlóért.
Utam egyből az igazgatói irodához vezetett. Ahogy megláttak a tanárok összesúgtak és csak elmentek mellettem. Az igazgatóhelyettes egyből beengedett.
Igazgató urunk, Sándor bá' nem lepődött meg, hogy eljöttem, bár megjegyezte, hogy ezek után nem nézte volna ki belőlem és igazán dicséretes, hogy volt képem idejönni.
-Tudom mik terjedtek az iskolában. Hallottam mindent Biankáról. Hallottam a velem való kombinációkat is.-kezdtem, de közbevágott.
-És? Ha most azzal jön, hogy magának semmi köze ahhoz, akkor kell egy nagyon jó indok vagy bizonyíték.
-Folytatnám, ha lehetséges...- erre ő csak bólintott.- Igen, pontosan azzal fogok jönni, amire gondolt. Tudom, tudom összerakva minden részletet eléggé hihető a történet. Nem igazán kedveznek nekem a tények. Ám, tényleg nincs semmi közöm a rabláshoz. Véletlen egybeesés, hogy pont azelőtt fél órával mentem el, mielőtt történt az eset.
-Tegyük fel hiszek magának, teljesen vakon. De ezzel kell bizonyítania is! Ki az akivel akkor volt? Ki az aki vallomást tehet arról, hogy tényleg semmi köze nincs az ügyhöz? Mert remélem tudja, hogy ez rendőrségi ügy, mégpedig fokozottan, hiszen mindketten diákok vagytok.
Ekkor villámlott belém a gondolat, hogy milyen tárgyalásokon kell majd végig mennem.
Tegnap este semmit sem beszéltem szüleimmel, csak megkérdezték, hogy ln mit tudok Biáról. Elmondtam, hogy épp annyit mint ők, se többet, se kevesebbet. Nem tudom hittek-e nekem.
-Igen, tudom mi vár rám, és vállalok mindent. Lesz tanúm is!-mondtam határozottan.
-Lesz vagy van? Mert a szemtanút nem csak úgy keresni, majd találni kell. Azt vagy van, vagy nincs.-közölte nemes egyszerűséggel, azt amit már egyébként is tudtam.
-Van.
-Rendben. Majd meglátjuk mi lesz ebből, de ha kiderül, hogy mégis köze van a dologhoz...hát nem is tudom mit csinálok. Már így is rezeg a léc nálam.
-Tisztában vagyok vele.-válaszoltam.
-Rendben. Most elmehet.-ez volt hozzám az utolsó szava.
Úgyhogy köszönve kisiettem az igazgatói irodából. Éreztem, hogy valakihez még el kell mennem, ő pedig nem volt más mint a magyar tanárom. Jutka néni mindig is megértett, nem csak a tanulási, hanem a magán problémáimban is segített. Ő volt az, akihez rettegtem bemenni, de éreztem, hogy ezt muszáj meglépnem. Tehát az ő szertára felé vettem az irányt. Ott ült benn, épp dolgozatokat javítva. Teljes kétségbeeséssel köszöntem neki. Ekkor ő megfordult odaszaladt hozzám és megölelt.
-Ahj Kittikém. Hallottam mindent, de én nem hiszek neked. Mesélj el mindent!-kezdte.
-Oh, Jutka néni. Nem is tudom, hogy kezdjem. Természetesen semmi sem igaz abból, hogy bármi közöm is lenne a rabláshoz. Sajnos épp rossz időben mentem el az iskolából és emiatt belekevertek engem a dologba.-fogtam bele a mesélésbe.
-Igen, gondoltam. És most hogy érzed magad?-kérdezte fürkészve szemeimet.
-Nagyon rosszul. Most semmi sincs a rendjén, ha eddig legalább azt hittem, hogy otthon teljesen békesség és nyugalom van, akkor tévedtem, mert már ez sem igaz. Minden felborult körülöttem.-könnyezett be a szemem.
-Mi történt otthon?
-A múlt felhánytorgatása. A soha el nem múló szívfájdalom. Az örök seb.
-Értem, és ez most komolyabb mint bármikor is volt?
-Komolyabb, sajnos.-éreztem a szívemen lévő nagy súlyt.
Pár perc csönd következett. Én el voltam foglalva a saját gondolataimmal és gondjaimmal, magyar tanárom nem tudom min gondolkozott, de látszott rajta, hogy nagyon töri a fejét valamin.
-Mi az amit szeretnél, ha mindenki tudna veled kapcsolatban?-kérdezte váratlanul.
-Az igazságot.
Bólintott.
-Ha ezt el akarod érni, tenned kell érte. Tisztáznod kell magad, mindenki előtt.
-Tudom. Mindent meg fogok tenni, csak egyenlőre még nem tudom hogy.
-Még nekem sincs ötletem, viszont az állandó sajnálkozással nem megyünk sokra. Úgyhogy elmegyünk valahova, amit értékelni és szeretni fogsz, sőt egy kis időre minden gondodat el is fogod felejteni.
Ez volt a végszó. Kijöttünk az iskolából és meg sem álltunk addig a helyig, ahová tanárnőm el szeretett volna vinni.
Tényleg jól esett végre kikapcsolódni és elfelejteni a hétköznap terheit.

18.rész

Kezemben tartottam az újságot. Nagy betűvel állt a lap tetején a cikk címe: ISKOLÁNK RABLÓJÁT KERESIK! Avagy eltűnt egy lopás után Kis Bianka, iskolánk tanulója.
Elállt a lélegzetem. Gyorsan nekikezdtem a cikk olvasásához.

"Ma reggel kaptuk a hírt miszerint iskolánk tanulója Kis Bianka bűntényt követett el. Városunk egyik legforgalmasabb vásárlóüzletében, A Teátrumban fegyveresen megtámadta az egyik kiszolgálónőt."

Ledermedtem. Bia, ilyet?
A továbbiakban a cikk beszámolt arról, hogy szerencsére nem történt semmi komoly, mert éppen nem tartózkodott egy vásárló sem a helyen. A megtámadott kiszolgálónőnek sem történt semmi baja, mivel odaadta a bolt összes bevételét a támadónak. Ezután kifutott az épületből. A biztonsági kamerák felvétele alapján egy fekete, rendszám nélküli autóba szállt. A járműnek elsötétített üvege volt, így azt, hogy ki vezette azt nem tudni. Egyenlőre. A tolvaj, igaz  viselt maszkot a támadáskor, ám mire kiért a bevásárlóközpont elé, már levette azt. Ezáltal látszott Bia arca...
-Nos..? Mi közöd ehhez az egészhez?-kérdezett hirtelen Ádám, mikor végeztem a cikk elolvasásával.
-Semmi. Ez borzasztó és nem lehet igaz!
-Hmm. Tényleg semmi közöd a rablásához?-kérdezett kutató vizsgálással.
-Nem.-ráztam meg a fejem.
-Pedig mindenki azt hitte, te is benne vagy a dologban. Fura, hiszen pont ezen a napon lógtál meg te is a suliból. A dologban az is ellened játszik, hogy éppen fél órával azután történt a rablás, miután te eljöttél. Szóval érted.. Gondolom összeállt a kép. A tanárok is mind ezt gondolják és ha nem teszel valamit, simán ki is rúghatnak.
Na még csak az kéne. Belegondoltam ebbe az egészbe. Istenem. Miért pont ma kellett ennek neki kezdenem.. Sajnos én is beláttam magamban, hogy az egész történet egyben nagyon nem kedvező nekem. Megértek mindenkit, aki azt hiszi az én kezem is benne van a dologban. Valószínűleg én is hinnék ennek a cikknek. Tennem kell valamit!
-Hahó, Itt vagy még? Látom nagyon elgondolkoztál..-zavarta meg gondolatmenetemet a még mindig ott ácsorgó osztálytársam.
-Persze.. Csak. Tennem kell valamit!
-És van már ötleted?-kérdezte felhúzva fél szemöldökét, mint aki nevetségesnek tartja, hogy tudnék és bármit is tenni. Sajnos igaza is volt..
-Nem tudom. Egyenlőre nincs. Neked van? Tudnál segíteni?-kérdeztem.
-Hát. Tudod sosem voltunk valami jóban.. De valamiért hiszek neked. Belőled nem nézném ki, hogy ilyet teszel. Mondjuk Biáról sem gondoltunk volna ilyet soha. Általában a rablók nem úgy néznek ki mint Bia..Sőt, sosem. Tehát rendben. Én melletted állok.
-Köszönöm, de... Fogalmam sincs mit kéne tennem. Ha bemegyek a suliba valószínűleg mindenki lenézően fog rám nézni, és senki sem fog meghallgatni. Talán még a tanárok sem. Jól gondolom?- kérdeztem félve, már előre rettegtem a választól.
-Igen. Tényleg ez a helyzet.
-Holnap bemegyek és mindent elrendezek.-mondtam határozottan.
-Rendben. Az lesz a legjobb, ha őszinte vagy.-felelte.-Mondjuk, azt még nekem sem mondtad el, hogy akkor hol voltál ma?!
-Igaz. Tudom.
-És elmondod?-kérdezte félig felvont szemöldökkel.
-Ez egy elég komplikált dolog... Tehát olyan összeveszés-féle...
-Oké. Látom nem akarod elmondani. Csak bízni tudok benned! Na jól van Kitti, én léptem. Mondanám, hogy majd beszélünk, de sosem beszélünk, gondolom ezután sem fogunk. Meg úgyis egy perc alatt fognak terjedni a hírek a suliban, tehát tudni fogok mindenről.
-Ez igaz, mondjuk ennek nagyon nem örülök, de ez van.-értettem vele egyet, Már előre féltem a holnapi naptól. Sajnos tudom már, milyen érzés ha mindenki téged néz, és te nem tudod, vajon mit gondolhatnak rólad.-Na szia.-köszöntem el.
-Helló.-és lassan elballagott, én pedig elindultam a másik irányba.
Nem akartam mg hazamenni, ezért tettem egy nagy kerülőt. Elsétáltam a Dunáig, oda ahol homokos a partja. Levettem a cipőm és belesétáltam a szélébe.
Visszagondoltam a régebbi évekre az osztályban. Sokkal jobb volt még akkor minden. Rendben voltak a dolgaim. Nem került ennyire előtérbe az én korábbi óriási vétkem, és emiatt nem bántott meg még sosem anyukám. Belegondoltam már ezerszer az ő helyébe. Látni, hogy elütik az egyik lányát és ez pont a másik gyermeke hibájából... Tudom, hogy ez már visszacsinálhatatlan és szinte már megbocsájthatatlan. Talán én is ilyeneket vágtam volna a vétkes lányom fejéhez, de ekkor eszembe jut az én sorsom is. Nem akartam, kicsi voltam! Imádtam a tesómat és sosem tettem volna ilyet vele, és senkivel sem. Nem tudtam felmérni a helyzetet, azt, hogy milyen veszélyes volt ott. Viszont nem tudom mi lesz abból, ha minden egyes nap ezen rágom magam.
Eszembe jutott, nem is tudom honnan, egy régi barátnőm. Még az oviból ismertük egymást. Nikolettnek hívták, mi csak Nikónak. Az óvoda után még vagy 5-6 évig tartottuk a kapcsolatot. Már nem, semmi összeveszésünk nem volt, egyszerűen eltávolodtunk egymástól. Rossz az ilyen, de legalább csendben és békében váltunk el. Néha látom a profilján, hogy hol jár, meg mi történik vele.
Tehát miután külön suliba kerülünk sokat hallottam róla. Az osztály egyik legjobb fej lánya volt. Úgy hallottam.. Mindenki szerette. Rengeteg barátnője és haverja volt.  Minden hétvégén volt programja.
Amikor ezektől a dolgoktól nagyon beképzelt lett, az osztálya megutálta. Senki sem foglalkozott vele, egyedül maradt. Ekkor éreztem hasonlót mint most. A lehangoltságot és az elveszettséget.
Akár csak most.