17.rész

Ahogy beléptem a szobába az fogadott amit vártam. A nagy semmi. Nagyrészt csak üres bútorok álltak benne. Ruháinak nagy részét elvitte. (Illetve abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy ő vitte el. De mint ez később kiderült, nem ő volt. És ez így nagyon nem volt rendben.)
A szobájában nyomasztó volt a csönd és az üresség. Közben meghallottam, hogy Tibi közeledik. Éppen indultam volna kifelé mikor ő is belépett a szobába. Már az elején feltűnt nekem, hogy hogyan lehet ennyire nyugodt mikor a lánya eltűnt!!! De ez most annyira nem érdekelt. A saját ötleteimen kattogott az agyam. Az első lépést már megtettem: azt hogy ide eljöttem. Ezt akartam látni. Ezt az ürességet. Így legalább az első gondolatom beigazolódott. Mégpedig az, hogy tényleg akarattal és szándékkal ment el.
-Tudtam, hogy el fogsz még egyszer jönni.- szólalt meg elsőnek érkezésem óta Tibi.
-Honnan?-kérdeztem.
-Csak megérzés. Mit fogsz ezután tenni?-kérdezte ő még mindig nagyon nyugodtan. És ez nagyon riasztó volt számomra. Milyen apa ő?!
-Megkeresem.-válaszoltam szerintem a lehető legésszerűbben. Hiszem mi mást tehettem volna.-És maga?
-Megvárom. Úgyis hazajön., nem buta lány ő. És egy barátság miatt nem teheti magát ennyire tönkre. Nem érdemli meg.-nézett rám lenézően.
-Tudja mik történtek?-kérdeztem hanyagul.
-Persze. Elárultad. Őszintén szólva sosem bírtalak... Az én lányom sokkal különb nálad. Mondjuk azért az egy jó pont, hogy ide merted tolni a képed. Le a kalappal..-nézett rám megalázóan.
Én meg csak álltam ott totál megsemmisülve... Nem hittem a fülemnek. Én elárultam őt? Ez milyen hazugság? Bia megint nem mondott igazat...
-Ez nem így van! De nem is akarom tudni az ő verzióját. Csak egyben bízom: egyszer, valamikor mindenki tisztán fog látni.
Ezzel kiviharzottam a szobából és onnan pedig a nappalin át meg sem álltam az utcáig.
Gondolkoztam mit kéne tennem. Aztán úgy döntöttem ennem kell valamit. Így a közeli pizzázóba ugrottam be. Egyáltalán nem voltam éhes, de muszáj volt valamit bekapnom.
Mikor mentem ki a boltból belebotlottam sajnos egy osztálytársamba. Akit nagyon, nagyon nem bírok. Ádám volt az.
-Szia Ádám.-köszöntem neki.
-Jééé téged is látni? Azt hittem te már totál eltűntél. Örültem is. Erre most beléd botlok. Nem, egyébként nagyon örülök, hogy látlak.- szívélyesen köszöntött ő is.. csak a saját módján.
-Kösz.. Gondolom mennyire örülhetsz..
-Ó, igen nagyon! De miért lógtál meg ma a suliból? Valami buli? Pasi-ügy?-faggatózott-Bár ha jobban belegondolok valószínűleg egyik sem..
-Mibe gondolsz bele?-kezdett érdekes lenni a téma.
-Te és Bia éppen egy napon hiányoztok? Hm. Kicsit sem különös, Ugyan már! Már mindenki tudja. Te is benne voltál a dologban gondolom...
-Miben voltam benne? Ádám egy szót sem értek abból, amit mondasz.-ekkor már nagyon ideges voltam rá. Egyrészt nem tudtam miről beszél, a másik meg, eleve nem volt kedvem vele cseverészni.
-Ugyan már Kitti! Ne add a hülyét. Úgysem veszi be senki... Mindenki olvasta vagy látta a tv-ben a híreket. Sőt a sulilapban is megjelent a sztoritok. Várj megmutatom.
Ekkor elkezdett kotorászni a táskájában míg elővett egy kissé megviselt prospektust. Ó, igen ez volt a mi iskolaújságunk. Ellapozott a 6.oldalra. Elém rakta és ott volt a cikkünk...
Összeomlott bennem minden...

16.rész

Visszafeküdtem az ágyamra. Meredtem a sötétbe, hallgattam az eső halk kopogásait.
Sosem gondoltam volna, hogy a saját édesanyám ilyeneket fog hozzám vágni. Bárki mondta volna nem fájt volna ennyire.
Annyi minden kavargott az agyamban. Kezdve Biával. Ki tudja hol lehet most, mit csinál. Az agyamat nem érdekelte mi van vele, de az érzéseim nem ezt diktálták. Ha belegondolok mennyi mindenen mentünk együtt keresztül, mennyi éven át. Geri csak egy fiú... aki közénk állt... igaz akaratán kívül... Bia még mindig fontosabb volt számomra, mint Geri.
Eddig próbáltam könnyeimet visszatartani, de már feladtam. Kigördült szememből az első csepp könny. Majd még egy.. még egy. Az első könnycseppet mindig száz követi.

Úgy éreztem tennem kell valamit érte. Nem tudtam merre kerestem, merre kellene elindulnom. 

Felkaptam hát a bőrkabátomat, zsebembe dugtam a fülhallgatómat. Gondoltam úgysem érdekli anyát hova megyek. De aztán mégis úgy döntöttem szólok neki. Rám nézett, mélyen a szemembe. Aztán megfordult, szó nélkül odább ment. 

A zene mindig megnyugtat. Mindig is szerettem volna dalszövegíró lenni, hiszen ha bármi bántja őket: tollat ragadnak és már születnek is jobbnál-jobb dalok. Ha nekem van valami gondom előveszem az íróasztalomba rejtett mappámat és kisebb-nagyobb lapokra leírom érzéseimet. A legelső szerelmemet is csak lapon élhettem ki. Mindent leírtam ami velünk történt. Sosem mutattam meg neki. Egyszer sem olvastam el újra. Máig ott lapul az íróasztalomban. Egyszerűen jólesett kiírni magamból azt ami mindig is nyomasztott. Sokáig gondolkoztam azon, hogy a  Rékás dolgokról is írjak-e!? Többször is elkezdtem, de mindig megakadtam. 

Így voltam ezzel most is. 

Közben elindultam az utcán. Üresek és kihaltak voltak. Persze, mindenki iskolában vagy munkában van ilyenkor. De most nem értem rá ezen gondolkozni. Most Bián volt a hangsúly. 

Épp a közelben lévő Kőszegi parkban jártam mikor bevillant egy kép, még tavalyról... 

Nagyon összeveszett valamin a szüleivel. Sajnos az apja nagyon durva sokszor hozzá, mint ahogy az anyukájával is régen. Hiszen Bia szülei elváltak. Az ok pedig nem volt más mint az, hogy az apja verte az édesanyját. A családon belüli erőszakot pedig senki nem tűrheti el. Szerencsére Biát sosem bántotta. Őt nagyon szereti, hiszen régen az előző feleségétől született egy fia, de ő meghalt. Ezek az érzések miatt félti annyira Biát. Sosem beszél róla, Biának sem. Ennyit tudunk mindannyian. 

Visszatérve. Azon a napon súlyos vitába került Bia a szüleivel. Ordibáltak, bántó dolgokat vágtak egymás fejéhez. Bia mindig is nagyon érzékeny lelkű lány volt, ahogy most is. Sokszor drámaian gondolja el a dolgokat. Ekkor az esetkor éppen azt tervezte, hogy megszökik, nem csak a szüleitől hanem az egész őt körülvevő világtól, az iskolától, a várostól és az országtól is. Úgy gondolta elköltözik valahova teljesen egyedül. Őrültségnek tartottam akkor is és most is. Viszont most éreztem, hogy megtette. Muszáj volt tudom amin egész úton gondolkoztam. 

Futásnak eredtem meg sem álltam a nem olyan régen látott házig. Méghozzá a Kis házig. Remegő ujjal nyomtam meg a csengőt. Újra az apja nyitott nekem ajtót. Mielőtt bármit is szólhatott volna én kezdtem el beszélni: 

-Nem szívességből vagy kedvből jöttem ide. Muszáj megnéznem valamit. Szabad?-léptem az ajtó mellé, mutatva fontos lenne, hogy bemenjek. 

Ő csak bólintott. Én gyorsan felszaladtam a lépcsőn, Bia szobája felé vettem az irányt. Kivágtam az ajtót. Körbenéztem és azt láttam amit vártam. Pontosabban semmit... Ami ebben az esetben talán a legjobb volt.