17.rész

Ahogy beléptem a szobába az fogadott amit vártam. A nagy semmi. Nagyrészt csak üres bútorok álltak benne. Ruháinak nagy részét elvitte. (Illetve abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy ő vitte el. De mint ez később kiderült, nem ő volt. És ez így nagyon nem volt rendben.)
A szobájában nyomasztó volt a csönd és az üresség. Közben meghallottam, hogy Tibi közeledik. Éppen indultam volna kifelé mikor ő is belépett a szobába. Már az elején feltűnt nekem, hogy hogyan lehet ennyire nyugodt mikor a lánya eltűnt!!! De ez most annyira nem érdekelt. A saját ötleteimen kattogott az agyam. Az első lépést már megtettem: azt hogy ide eljöttem. Ezt akartam látni. Ezt az ürességet. Így legalább az első gondolatom beigazolódott. Mégpedig az, hogy tényleg akarattal és szándékkal ment el.
-Tudtam, hogy el fogsz még egyszer jönni.- szólalt meg elsőnek érkezésem óta Tibi.
-Honnan?-kérdeztem.
-Csak megérzés. Mit fogsz ezután tenni?-kérdezte ő még mindig nagyon nyugodtan. És ez nagyon riasztó volt számomra. Milyen apa ő?!
-Megkeresem.-válaszoltam szerintem a lehető legésszerűbben. Hiszem mi mást tehettem volna.-És maga?
-Megvárom. Úgyis hazajön., nem buta lány ő. És egy barátság miatt nem teheti magát ennyire tönkre. Nem érdemli meg.-nézett rám lenézően.
-Tudja mik történtek?-kérdeztem hanyagul.
-Persze. Elárultad. Őszintén szólva sosem bírtalak... Az én lányom sokkal különb nálad. Mondjuk azért az egy jó pont, hogy ide merted tolni a képed. Le a kalappal..-nézett rám megalázóan.
Én meg csak álltam ott totál megsemmisülve... Nem hittem a fülemnek. Én elárultam őt? Ez milyen hazugság? Bia megint nem mondott igazat...
-Ez nem így van! De nem is akarom tudni az ő verzióját. Csak egyben bízom: egyszer, valamikor mindenki tisztán fog látni.
Ezzel kiviharzottam a szobából és onnan pedig a nappalin át meg sem álltam az utcáig.
Gondolkoztam mit kéne tennem. Aztán úgy döntöttem ennem kell valamit. Így a közeli pizzázóba ugrottam be. Egyáltalán nem voltam éhes, de muszáj volt valamit bekapnom.
Mikor mentem ki a boltból belebotlottam sajnos egy osztálytársamba. Akit nagyon, nagyon nem bírok. Ádám volt az.
-Szia Ádám.-köszöntem neki.
-Jééé téged is látni? Azt hittem te már totál eltűntél. Örültem is. Erre most beléd botlok. Nem, egyébként nagyon örülök, hogy látlak.- szívélyesen köszöntött ő is.. csak a saját módján.
-Kösz.. Gondolom mennyire örülhetsz..
-Ó, igen nagyon! De miért lógtál meg ma a suliból? Valami buli? Pasi-ügy?-faggatózott-Bár ha jobban belegondolok valószínűleg egyik sem..
-Mibe gondolsz bele?-kezdett érdekes lenni a téma.
-Te és Bia éppen egy napon hiányoztok? Hm. Kicsit sem különös, Ugyan már! Már mindenki tudja. Te is benne voltál a dologban gondolom...
-Miben voltam benne? Ádám egy szót sem értek abból, amit mondasz.-ekkor már nagyon ideges voltam rá. Egyrészt nem tudtam miről beszél, a másik meg, eleve nem volt kedvem vele cseverészni.
-Ugyan már Kitti! Ne add a hülyét. Úgysem veszi be senki... Mindenki olvasta vagy látta a tv-ben a híreket. Sőt a sulilapban is megjelent a sztoritok. Várj megmutatom.
Ekkor elkezdett kotorászni a táskájában míg elővett egy kissé megviselt prospektust. Ó, igen ez volt a mi iskolaújságunk. Ellapozott a 6.oldalra. Elém rakta és ott volt a cikkünk...
Összeomlott bennem minden...