19.rész

Új nap virradt, reggel volt, gyomorgörcs a hasamban. Nagyon nem akartam ma suliba menni, de muszáj volt megtennem.
A sulihoz közeledve egyre több ismerőssel találkoztam. Mindenkire ráköszöntem, de ők nem fogadták és nem viszonozták ezt.
Az iskolában pedig éreztem magamon a sok lenéző pillantást. Nem terveztem, hogy órákra bemegyek, így nem is hoztam magammal iskolatáskát. Gondolom a pletykák miatt sokan azt hitték, hogy az elbocsájtó papíromért jöttem, vagy valami hasonlóért.
Utam egyből az igazgatói irodához vezetett. Ahogy megláttak a tanárok összesúgtak és csak elmentek mellettem. Az igazgatóhelyettes egyből beengedett.
Igazgató urunk, Sándor bá' nem lepődött meg, hogy eljöttem, bár megjegyezte, hogy ezek után nem nézte volna ki belőlem és igazán dicséretes, hogy volt képem idejönni.
-Tudom mik terjedtek az iskolában. Hallottam mindent Biankáról. Hallottam a velem való kombinációkat is.-kezdtem, de közbevágott.
-És? Ha most azzal jön, hogy magának semmi köze ahhoz, akkor kell egy nagyon jó indok vagy bizonyíték.
-Folytatnám, ha lehetséges...- erre ő csak bólintott.- Igen, pontosan azzal fogok jönni, amire gondolt. Tudom, tudom összerakva minden részletet eléggé hihető a történet. Nem igazán kedveznek nekem a tények. Ám, tényleg nincs semmi közöm a rabláshoz. Véletlen egybeesés, hogy pont azelőtt fél órával mentem el, mielőtt történt az eset.
-Tegyük fel hiszek magának, teljesen vakon. De ezzel kell bizonyítania is! Ki az akivel akkor volt? Ki az aki vallomást tehet arról, hogy tényleg semmi köze nincs az ügyhöz? Mert remélem tudja, hogy ez rendőrségi ügy, mégpedig fokozottan, hiszen mindketten diákok vagytok.
Ekkor villámlott belém a gondolat, hogy milyen tárgyalásokon kell majd végig mennem.
Tegnap este semmit sem beszéltem szüleimmel, csak megkérdezték, hogy ln mit tudok Biáról. Elmondtam, hogy épp annyit mint ők, se többet, se kevesebbet. Nem tudom hittek-e nekem.
-Igen, tudom mi vár rám, és vállalok mindent. Lesz tanúm is!-mondtam határozottan.
-Lesz vagy van? Mert a szemtanút nem csak úgy keresni, majd találni kell. Azt vagy van, vagy nincs.-közölte nemes egyszerűséggel, azt amit már egyébként is tudtam.
-Van.
-Rendben. Majd meglátjuk mi lesz ebből, de ha kiderül, hogy mégis köze van a dologhoz...hát nem is tudom mit csinálok. Már így is rezeg a léc nálam.
-Tisztában vagyok vele.-válaszoltam.
-Rendben. Most elmehet.-ez volt hozzám az utolsó szava.
Úgyhogy köszönve kisiettem az igazgatói irodából. Éreztem, hogy valakihez még el kell mennem, ő pedig nem volt más mint a magyar tanárom. Jutka néni mindig is megértett, nem csak a tanulási, hanem a magán problémáimban is segített. Ő volt az, akihez rettegtem bemenni, de éreztem, hogy ezt muszáj meglépnem. Tehát az ő szertára felé vettem az irányt. Ott ült benn, épp dolgozatokat javítva. Teljes kétségbeeséssel köszöntem neki. Ekkor ő megfordult odaszaladt hozzám és megölelt.
-Ahj Kittikém. Hallottam mindent, de én nem hiszek neked. Mesélj el mindent!-kezdte.
-Oh, Jutka néni. Nem is tudom, hogy kezdjem. Természetesen semmi sem igaz abból, hogy bármi közöm is lenne a rabláshoz. Sajnos épp rossz időben mentem el az iskolából és emiatt belekevertek engem a dologba.-fogtam bele a mesélésbe.
-Igen, gondoltam. És most hogy érzed magad?-kérdezte fürkészve szemeimet.
-Nagyon rosszul. Most semmi sincs a rendjén, ha eddig legalább azt hittem, hogy otthon teljesen békesség és nyugalom van, akkor tévedtem, mert már ez sem igaz. Minden felborult körülöttem.-könnyezett be a szemem.
-Mi történt otthon?
-A múlt felhánytorgatása. A soha el nem múló szívfájdalom. Az örök seb.
-Értem, és ez most komolyabb mint bármikor is volt?
-Komolyabb, sajnos.-éreztem a szívemen lévő nagy súlyt.
Pár perc csönd következett. Én el voltam foglalva a saját gondolataimmal és gondjaimmal, magyar tanárom nem tudom min gondolkozott, de látszott rajta, hogy nagyon töri a fejét valamin.
-Mi az amit szeretnél, ha mindenki tudna veled kapcsolatban?-kérdezte váratlanul.
-Az igazságot.
Bólintott.
-Ha ezt el akarod érni, tenned kell érte. Tisztáznod kell magad, mindenki előtt.
-Tudom. Mindent meg fogok tenni, csak egyenlőre még nem tudom hogy.
-Még nekem sincs ötletem, viszont az állandó sajnálkozással nem megyünk sokra. Úgyhogy elmegyünk valahova, amit értékelni és szeretni fogsz, sőt egy kis időre minden gondodat el is fogod felejteni.
Ez volt a végszó. Kijöttünk az iskolából és meg sem álltunk addig a helyig, ahová tanárnőm el szeretett volna vinni.
Tényleg jól esett végre kikapcsolódni és elfelejteni a hétköznap terheit.