20.rész

Fülsüketítő sípolásra ébredtem. Az ébresztőórám jelzett.
Mindent csak álmodtam. Mikor magamhoz tértem és felfogtam, hogy amit álmodtam az nem a valóság volt, megkönnyebbültem. Ha tudom milyen lesz a valóság, örültem volna, hogy ilyen könnyen megúsztam az iskolai látogatást.
Egyszerűen, átlagosan öltöztem fel, ahogyan szoktam. Miközben az iskolám felé ballagtam eltűnődtem azon, vajon tényleg olyan lesz-e szeretett magyartanárom, mint ahogy megálmodtam!?
Eszembe jutott, hogy 2 héttel ezelőtt mennyivel egyszerűbb életem volt. Akkor nem idegeskedtem más miatt, csak a dolgozataim miatt. Sosem gondoltam volna, hogy 2 hét is elég ahhoz, hogy fenekestül felforgassa az életemet.
Az udvarra belépve természetesen mindenki megnézett. Suttogtak, össze-össze néztek a diákok, melyekre próbáltam nem figyelni, de ez elég nehéz volt. Az épületbe beérve, a portás is hosszasan megnézett, majd így szólt:
-Te vagy az a könyves rabló?-nézett rám nagy, tágra nyílt szemeivel.
-Elsőként nem vagyok rabló, azért jöttem, hogy tisztázzam magam. Má..-folytattam volna, de közbevágott.
-Nem a gyanúsítottak szokták tisztázni magukat?-kérdezte, bár nem tudom, hogy a kérdést nekem vagy magának intézte.
-Igen, ebben igaza van. Jól látja a helyzetet, azért jöttem hogy tisztázzam magam. -ismételtem meg magam- Viszont mire értette, hogy könyves?
Most rajta volt a sor, hogy válaszoljon.
-A rablás napján, maga volt az aki, úgy szökött ki az iskolából, hogy azt hazudta nekem, épp csak kiszalad az édesanyjához egy könyvért. Hm, én nem felejtek ám!
-Oh, igen rémlik már. Viszont most mennem kell, tudja tisztáznom magam.
-Persze, persze. De tudja én nem felejtek!
-Tudom én, hogyne.-ráhagytam a dolgot, bár azt sem értettem vajon miért volt nekem az a tény olyan fontos, hogy ő nem felejt?
Nem is érdekelt már se a portás, se a sok lenéző tekintet. Gyorsan, kihúzott háttal lépdeltem az igazgatóiroda felé.
Nem is haboztam sokáig, benyitottam abban bízva, hogy minél hamarabb szabadulok ebből, a számomra nagyon nyomasztó épületből.
-Jó reggelt kívánok Igazgató Úr!-köszöntem, mihelyt beléptem a szobába.
-Oh Fehér kisasszony! Már vártuk Önt! Foglaljon helyet és gyorsan mondja amit akar.-fogadott
"kedvesen".
-Tudom, rengeteg pletyka kering rólam a rablással kapcsolatban...-kezdtem bele mondandómba, majd elmeséltem a történteket az én szemszögemből.
-Rendben. Tegyük fel, hogy hiszek magának. Viszont nézze csak ezt!-mondta, majd előhúzott egy lapot asztalának egyik fiókjából, majd kezembe adta.
Gyorsan átfutottam a szöveget, és igen sajnos ez az volt amire gondoltam. Kirúgtak. Az oknak pedig "Törvények ellen tanúsított, iskolán kívüli cselekedet"-et jelölték meg...
Ez vagyok én. Akit napokkal ezelőtt még a tanárok kedveltek, akinek sok barátja volt, akiről jó véleménnyel voltak az emberek. Egyetlenegy tett miatt, (amihez semmi közöm nem volt) felborult a szépen kialakított életem. Az iskolámban már volt egy kiharcolt és kiérdemelt posztom. Az hogy, szinte az egész iskolám ismert, sok jó barátom és haverom volt. Ha valaki rendezett egy bulit, akkor én mindig hivatalos voltam, többen is mondták, hogy nincs jó buli nélkülem. Jól is tanultam, emiatt a tanárok nagy része is kedvelt, sosem voltam utált diák, akit mindig feleltettek, vagy hasonlók. Szerettem az életemet. Mindenem megvolt. Egyedül testvérem hiánya nyomta mindig a szívemet, de úgy gondoltam mindenki életében előbb vagy utóbb felüti fejét egy fekete folt, ami miatt nem lehet hibátlan és tökéletes élete. Nekem ez volt a fekete foltom. Sokan irigyeltek, mert, szerintük nekem milyen jó és én mindent megkapok. Talán kívülről ez így is látszott, de én legbelül rengeteget szenvedtem. Általában az emberek olyan lánynak ismernek engem, akit nem érdekelnek a negatív vélemények és nagyon laza. Közben minden egyes bántás mélyen a szívembe hatolt. Sosem volt igazán nyugtom, mert ahány barátom volt, annyi utálkozó is társult hozzá. Nekik sosem feleltem meg, mindig találtak valamilyen kivetnivalót bennem. De egy idő után már nem érdekelt. Nem olyan régen jött el ez a pont és erre tessék, minden ami már valóra vált, egy perc alatt romokba dőlt!
Kirúgtak az eddig imádott iskolámból, javarészt az összes barátomat elvesztettem. Régen azt hittem bármikor számíthatok rájuk, de sajnos kiderült, hogy ez nem így van.
Kifele jövet az iskolámból odajött hozzám az általános óta legjobb haverom, Zsombi, akivel tényleg nagyon régóta megbíztunk egymásban. Ő nekem simán felért egy igazi barátnővel. Mivel elég sokat voltunk együtt, rengetegen rosszat gondoltak rólunk, hogy mi nem csak barátok vagyunk. Persze, itt volt az utálkozóimnak egy nagyon jó kifogásolható oldalam.
Amikor megláttam először nem is tudtam, mit gondoljak. Felmerült bennem az a szívet melengető érzés, hogy talán ő még kiáll mellettem és hisz nekem, de közben ott motoszkált a fejemben a sokkal lehetségesebb eset is, hogy már ő is utál.
Szemben álltunk egymással, körülbelül 1 méternyire, majd mikor láttam mosolyának első jeleit, megkönnyebbültem. Hosszasan megöleltem. Annyira jó volt végre valakitől szeretetet kapni,,,